Nem egyszerű ez a linkfelhő verseny. Valószínűleg azért, mert rendkívüli ellenfelek ellen kell küzdenem.

Visszaesésem ellenére nagyon élvezem ezt a helyzetet. Olvastam ma Csicsó oldalát, és láttam, hogy visszanyerte motivációját. Nagyon örültem ennek, mert valójában én eléggé megkedveltem Őt, csak meg ne tudja. Nem csak Őt, hanem Jozsoo-t és a Többieket is. Akár hiszem, akár nem, még Patai Úr is szimpatikus.

Na szóval örülök, hogy versenyben vagytok, és annak is, hogy versenyben vagyok. 🙂

A visszaesés egyébként elég jó hatással van rám. Nem igazán tudtam élni a lehetőséggel. Egyfolytában hátrafelé figyeltem. De ebből azért elég sokat tanultam.

Már csak egy bejelenteni valóm van. Kész lett a meglepi puskaporos hordóm. Az időzítést, azt még nagyon meg kell gondolnom.

Kedves Versenytársak!

Szeretnék kérni tőletek egy óriási szívességet:

Szálljon ki Mindenki -legyen olyan kedves- a versenyből, mert a Zoli addig nem San Andreasozik velem, amíg nem érzi 100%-ra a győzelmét! Ez persze együtt jár azzal is, hogy egyedül sem játszhatok, szóval plíz! 🙂

Kedves Olvasó!

Pár hónappal ezelőtt Testvéremtől kaptam egy továbbküldős levelet. Szerencsére ez nem jutott a törlés sorsára.

Gondoltam mivel a linkfelhő versenyből már csak két hónap maradt, kicsit felvidítok mindenkit a történettel. Úgyis azt mondják, ahogy befejezzük az évet, olyan lesz a következő. Én meg nagyon örülnék, ha sok okunk lenne a nevetésre. Következzék hát a történet:

“A szakmámat illetően kőműves vagyok. A baleset napján egyedül dolgoztam egy új hatemeletes épület tetején. A munkát befejezve észrevettem, hogy maradt még pár tégla, amelynek súlya a későbbi mérés szerint száztíz kiló volt. Mivel nem akartam kézben lecipelni elhatároztam, hogy az épület oldalához erősített hatodik emeleti csigán egy hordóban leengedem őket.
Lent a földszinten rögzítettem a kötelet, visszamentem a tetőre, behúztam a hordót, és erősen megmarkoltam, hogy szép lassan leengedjem a száztíz kilónyi téglát. Mint a baleseti jegyzőkönyvből kiderült, én csak hatvanhárom kiló vagyok.
Meglepetésemben, hogy ilyen gyorsan fölránt a súly, elfelejtettem elengedni a kötelet, és gyorsan repültem fölfelé a fal mentén.
A harmadik emelet táján találkoztam az ugyanolyan sebességgel lefelé tartó hordóval. Ez magyarázza a baleseti formanyomtatvány 3. részében szerepeltetett koponytörést, kulcscsonttörést és kisebb zúzódásokat.
Az ütközéstől nemigen lassultam le, és csak akkor álltam meg, amikor a jobb kezem ujjai két ízületnyi mélységben beszorultak a csigába, ahogy azt az említett jegyzőkönyv 2. bekezdésében leírtam. Szerencsére ekkor már visszanyertem a lélekjelenlétemet, és a rendkívül erős fájdalom ellenére is képes voltam kapaszkodni a kötélbe.
Nagyjából ugyanakkor ért földet a téglákkal teli hordó, és kiszakadt a feneke. Maga a hordó a téglák nélkül körülbelül 22 kiló, és itt újra felhívnám szíves figyelmét a testsúlyomra. Mint bizonyára sejti, gyors ütemben elindultam lefelé a fal mentén.
A harmadik emelet magasságában találkoztam a fölfelé tartó hordóval. Ez magyarázza a két törött bokát, a kitört fogakat, valamint a lábamon és az altestemen található horzsolásokat.
Ezzel egyébként kissé jobbra fordult a helyzetem, mert a hordóval történt találkozás némiképp lelassított, ezért a téglákra zuhanva nem szenvedtem olyan súlyos sérüléseket, és csak három csigolyám törött el.
Sajnálattal jelentem, hogy ahogy a fájdalomtól mozdulni sem tudva hevertem ott a téglákon, és észrevettem a fejem fölött hat emelet magasan függő hordót, megint elvesztettem az önuralmamat és a hidegvéremet és elengedtem a kötelet…” 🙂
Kár, hogy nem látom a reakciódat. Én az asztalt csapkodtam, annyira visítottam.

Linkfelhőkben és sikerekben nagyon gazdag új évet kívánok Mindenkinek!

Tegnap utaztam egy nagyot. Budapesten jártam, a nagy magyar fővárosban. Az ott tartozkodásommal semmi gond nem volt, azt leszámítva, hogy találkoztam életem első olyan csaptelepével, amiből nem voltam képes vizet facsarni. Biztosan Ti is jártatok már így (remélem nem csak én vagyok ennyire béna).

Elindultam Veszprém felé vonattal 1545 kor. Persze nem ennyire egyszerű a történet, mert a vonat, amire felültem csak Fehérvárig vitt, és ráadásul személy is volt. Érkezésem Fehérvárra 1715-kor történt. (menetidő 90 perc)

Miután az aluljáróban lévő menetrend alapján nem sikerült megfelelő vonatot kiválasztanom továbbutazásomhoz, így odaballagtam az információs pulthoz (valahogy megéreztem, hogy nagyon ráérek).

A kedves hölgy miután megírt és elküldött egy sms-t, hajlandó volt velem is szóbaállni. Közölte velem, hogy 1812-kor választhatok egy IC-t, de ha van kedvem megvárhatom a 1842-es személyt. Szinte alig tudtam elég udvariasan megköszönni az információt.

1725-kor telefonáltam Agent P-nek, aki már lassan 2 hónapja fehérvári lakos. Wapon lenyomozta, hogy 1805-kor indul egy busz Veszprémbe. Azt is mondta, hogy ha háttal állok a vasútpályaudvarnak akkor az egyeneshez képest kicsit balra kell mennem. Igazából azt is mondta ne menjek, hanem nagyon szaporázzam a lépteimet.

Szót fogadtam és szaporáztam. 4 útbaigazítással 1758-ra megérkeztem a teljesen új helyre telepített pályaudvarra. Busszal utazni nekem nem a legtutibb módszer, és erre csak akkor ébredtem ismét rá, amikor már előttem egy felszálló sem maradt, és a hólyagom elkezdett rakoncátlankodni.

Irány az Alba pláza. 1810 re készen voltam, a busz meg lekváros bukta. 1840 a következő indulásának időpontja. Egyébként én eléggé rosszul érzem magam a buszokon. Nagyon bezártnak, helyhezkötöttnek érzem magam.

Nem volt jobb ötletem, így visszatűztem a vasútpályaudvarra a helyi 36-os járattal (hamár a jegy a zsebemben volt).
1842 volt az időpont, amikor elindult a több tonnányi vas. 1947-re érkeztem meg. Nagy szerencse, hogy Agent P legurult elém (családlátogatósdit tartottak kedvesével Veszprémben).

Még jó, hogy volt a hűtőben némi unicum, amely egy linkfelhős nap fáradságait könnyűszerrel múlasztja.

ui. 1947-1545 az 242 perc, ha jól számolok.